Tanzánia 2007, Nairobi 2007

Gondolatok egy utazás kapcsán

 

Képek         

„- Hajni, eljössz velem Afrikába?
- Menjünk.”
Pontosan emlékszem, hogy milyen helyzetben zajlott a párbeszéd. A szegedi TESCO mellett rohantam a munkahelyemre. Telefonon beszéltünk. Egészen egyszerű és magától értetődő volt a kérdés és a válasz is. És mentünk Afrikába…

 
Igen, így történt. Én azonban még valamire emlékszem: az első találkozásunkra. Képzést tartottam szociális kompetenciából, és amikor a szünetben odajött az a vékony, törékeny alkatú, már-már kislányos tanárnő és azt mondta, ő eljönne velem Afrikába, magamban elmosolyodtam – „Vajon ezt hogy gondolja, hogyan bírná a nehezebb terepet?” Hm, jól, sőt nagyon jól bírta.

 
…Semmit nem tudok Afrikáról. Voltam néhány afrikai arab országban már északon, de nem tudok róla semmit. Fogalmam sem volt, hogy igazából és valójában mit jelent: „Fekete-Afrika”. Annyi volt csak a tudásom, amennyit önmagamról tudok: hogy elmennék a világ bármely sarkába. Nem kalandvágyból, ahhoz lassan koros leszek. Hanem mert nem akarom elhinni, hogy a világ csak annyi, ami nap nap után a látószögembe esik. És hogy minden érdekel, ami a világból tapasztalható, megtapogatható, szagolható, és mindenekelőtt minden érdekel, ami emberi…

 
Akkor először persze megfordult a fejemben, hogy mit tud ez a lány Afrikáról, a világról, az életről. Most azt a választ adnám, amit mindenkinek mondanék: hogy gondolkodni tudunk róla, hogy utána tudunk járni annak, amiről nem tudunk, és hogy egy utazás során éppen azt a bizonyos látószöget lehet tágítani. Észrevehetünk dolgokat, de el is mehetünk mellettük, láthatjuk, érezhetjük annak a másik világnak a formáit, színét, szagát, illatát és persze az embereket... Nos, ez az, amit megtudhatunk és a tudás mindebből fog összetevődni – a jelenségekből, azok ottani valóságából, a jelentésekből, az emberekből, amelyek, és akik ott a helyszínen a látószögünkbe kerülnek...

 
…Láttam a világot és láttam embereket. Mintha minden viszonyítási pontom egyszerre zökkent volna ki a helyéről. Mintha minden tudásomat, amit addig szedegettem össze, új szabályok szerint kellett volna egésszé rendeznem. Tudásom nem lett több Afrikáról, tapasztalatom igen. Kérdéseim lettek, következtetéseim és megértéseim…

 
Amikor az ember utazik, és nemcsak van, de figyel, gondolkodik, észrevesz, saját világának viszonyítási pontjai valóban átalakulnak. Ez a mi antropológiai szemléletünk egyik lényeges eleme, ha nem a leglényegesebb. Tudni is kell kizökkeni, különben csupán egy kirándulást tettünk, megszokott turistaútra mentünk, jól éreztük magunkat, láttuk egy másik világ megszűrt felszínét, a csillogást, ami nekünk szól. Hm, nem tudom, minden nézőpont kérdése, de ha csak ennyiért indulunk el, érdemes? Hiszen az egész lényege éppen a kérdések, következtetések és megértések lennének...

 
…Emlékszem a reptéren, megérkezéskor érzett döbbenetemre. A soha, sehol nem tapasztalt szegénységre. Minden elégedetlenségemkor elég visszaidéznem azt az érzést. Egyszerűen elég. Emlékszem, ahogy a bensőm időről időre emlékezetett, hogy bár én nem látom magam, én itt más vagyok. Nem lettem más, mint otthon, de a bőröm fehér. Vagyis az egész körülöttem lévő világ viszonya lett más hozzám. Lüktető és folyton változó volt ez a viszony. Voltam gazdag turista, voltam átverhető Mzungu, eltűrt idegen, szívesen látott vendég. Sosem voltam csak én. Elég erre gondolnom, hogy értsek, ha itthon vagyok…

 
Én nem voltam megdöbbenve, hihetetlen, hogy az ember hogy hozzá tud szokni bizonyos dolgokhoz. Nem a szegénység tényéhez, hanem a jelenségekhez, helyekhez, a rám osztott szerepekhez... Arra emlékszem, mikor a reptérről egyenesen a buszpályaudvarra mentünk, és egy távolsági buszon találtuk magunkat szoros egymás mellettiségben magunkkal és másokkal – emberekkel, tyúkokkal, csomagokkal és a vitával, hogy bizony ez a hely nem a miénk. Akkor azon járt az eszem, hogy ezt a szegény lányt jól belevittem a mélyvízbe...Tudtam, csak most jön majd el a „találkozások” ideje, tudtam, hogy leszünk Mzungu (fehér ember), vendég, barát, turista és nem tudtam, hogy még mi minden más... de azt is tudtam, mi mindent lehet ebből megérteni, mennyivel lesz több az ember, mintha taxija, terepjárója, szállodája biztonságában maradna...

 
…Felfedeztem, hogy az általam ismert világ milyen szálakkal kötődik ezekhez a távoli országokhoz. Hogyan használják ki a technikai társadalom vonzó presztízsét a mobilgyártók, az autóscégek, az üdítőital-forgalmazók. Hogy én is viszonyítási pont vagyok az ott élők számára. Nincsen felmentés, felelősségem van. Egyszerűen, minden súlyával, felelősségem…

 
A felelősséget a legnehezebb észrevenni, megérteni, és talán legkönnyebb visszatérve, távolról elfelejteni. De mi nem akartuk, nem akarjuk, tenni akarunk. Az egyesülettel és anélkül, itthon, és minden eszközzel, amivel csak lehet. Meg kell osztanunk másokkal a magunkét, a tapasztalatot, a gondolatot, a tudást, hogy mások meg ezzel legyenek többek. Meg a szemlélettel, amit szeretnénk magunkénak tudni.

 
…Emlékszem képekre: nagyon sok csonka, gyermekbénulásos emberre, nagyon hosszan gyaloglókra az utak mentén, nagyon egyszerű éttermekre, nagyon sűrű bádogvárosokra, nagyon öreg iskolabuszra. Emlékszem nagyon gyorsan felnövő bevásárló központokra, nagyon gazdag villákra, nagyon nagy luxusautókra, nagyon európai cukrászdára… Afrikában minden nagyon van. Nagyon is meg van is. Nagyon tágas terek, nagyon zsúfolt buszok, nagyon gazdag piacok, nagyon nagy várakozások és nagyon nagy kilátástalanságok. Csak részleteiben mentesek a közhelyektől…

 
Na, igen, minden van. Ki állítja, hogy Afrika, Tanzánia változatlan, nem mozduló világ? A közhelyek ebben visszaköszönnek, de a szemünkbe is nevetnek, mert a lemaradó, fejletlen jelzők mégsem egészen igazak: én emlékszem a színes ember-kavalkádra, a tájak változatosságára, a kultúra arcaira, amelyek különböző módon mutatkoztak meg számunkra Zanzibártól a Kilimandzsárón át Oldonyo Lengai-g, a maasai-k szent hegyéig. És emlékszem azokra a lányokra, nőkre, akik szerintünk „jól ki vannak találva” (öltözetük és kiegészítőik színei, stílusa összhangban, ha nem is az itteni divatdarabokból), emlékszem Oldonyo-hoz vezető utunkról rozoga buszunk sofőrjére, az autószerelőre és az iskolai kisegítőre, akik nélkül nem tudom, hogyan másztunk volna ki az út porából, amibe beragadtunk. Hajni megállapította, hogy mennyire más kinézetű, másféle emberek. Igen, ők is sokfélék. Örökké bennem él a piacok nyüzsgése, bősége, ami persze mégis más, mint itt. Nem találom a szegénységet, mert akkora a kulturális, földrajzi, etnikai változatosság, mégis ott van, mert a gazdasági szegénység nem marad láthatatlan. Valóban minden van, nagyon van...

 
…Emlékszem Ibi válaszaira, a mindent firtató kérdéseimre. Afrikában kérdések születnek, és jól figyelve olykor válaszok. Nem tudok semmit Afrikáról, de megéreztem Afrikát…

 
Megérte, mert ez volt a cél: kérdések, válaszok, és legalább még egy ember, aki megérzi, aki képes megérezni Afrikát. Többen kéne lennünk, nem öncélúan, nem a dicsőségért, hogy mi mit teszünk, mivel foglalkozunk, mit tudunk. Azért, hogy általunk az is megérezze, aki nem volt ott velünk...

2008. október 10.

Fel         















Fel